Elhunyt Dr. Kaszás Csaba háziorvos
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy augusztus 21-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Dr. Kaszás Csaba háziorvos. Alábbi cikkünkben Dr. Kaszás Csabára emlékezünk.
Dr. Kaszás Csaba 1944. január 22-én született Budapesten. 1979-ben szerzett diplomát a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, 1988-ban szakvizsgázott, 1982-óta megszakítás nélkül dolgozott háziorvosként az 1105 Budapest, Gergely u 26. szám alatti háziorvosi rendelőben.
A gyógyítást hivatásának tekintette, a jelleméből fakadó segítőkészségének köszönhetően népszerű orvosként számos körzeten kívüli beteggel rendelkezett, akik közül sokakhoz baráti kapcsolat is fűzte. Évtizedekig volt megbecsült orvosa körzetének és a kerületnek, orvosi tevékenysége során a gyógyítás mellett a megelőzést, a betegek lelki egészségének megőrzését is feladatának tekintette. Empátiája, türelme, odafigyelése természetéből adódott, nyitott személyiségének köszönhetően testi-lelki problémákkal egyaránt bizalommal fordultak hozzá az emberek.
Munkatársi kapcsolatai kiegyensúlyozottak voltak, a családias, kis rendelőben orvoskollégáival kölcsönösen elfogadták, tisztelték, szükség esetén támogatták egymást. Asszisztensével hosszú évekig dolgozott együtt, mindenben számíthattak egymásra.
Kimagasló szakmai tudását folyamatos tanulással, konferenciákon való részvétellel bővítette, hogy a betegei a legmagasabb szintű ellátásban részesülhessenek.
Számos kerületi rendezvényen önként vállalta az ügyeletes orvosi feladatok ellátását.
A Képviselő-testület dr. Kaszás Csaba háziorvost a több mint 30 éve Kőbányán végzett kiemelkedő színvonalú munkája elismeréseként 2013-ban Beretzky Endre-díj elismerésben részesítette. Kaszás doktor úr azon címzetes főorvosi cím használatára jogosult háziorvosok egyike volt, akiket a Képviselő-testület a kőbányai egészségügyi alapellátásban töltött
ább két évtizedes munkájuk elismeréseképpen 2017. július 4-én díszoklevéllel és emlékéremmel jutalmazott.
Dr. Kaszás Csaba augusztus 21-én tragikus hirtelenséggel elhunyt, kollégái és betegei egyaránt mély megrendüléssel fogadták halálhírét. A halál nem nyugdíjasként, hanem aktív dolgozóként egy elkerülhetetlen műtét tragikus szövődményeként érte.
Felesége szavai szerint a doktor úr életében az első helyek egyikét foglalták el a betegei, a munkába történő visszatérését tervezve életének utolsó perceiben is az ő sorsukért aggódott.
A kollégái ezt írták:
Mély fájdalommal, nagy megrendüléssel értesültünk, hogy kollégánk és barátunk Kaszás Csaba augusztus 21-én váratlanul elhunyt. Sok betege szintén nagy megrendüléssel fogadta halálhírét. Szeretett kollégánk 1979-ben végzett a Budapesti Orvostudományi Egyetemen és 1982-óta dolgozott, mint háziorvos a Gergely utcai háziorvosi rendelőben. Betegeivel nem csak orvosi szempontból, hanem baráti kapcsolat révén is foglalkozott, segített nekik. Népszerűségét bizonyítja, hogy nagyon sok területen kívüli betege is volt.
Hiányát máris nagyon érezzük.
NYUGODJ BÉKÉBEN!
Gergely utcai rendelő dolgozói
Stefka István újságíró, Dr. Kaszás Csabára, gyerekkori barátjára emlékezik:
Stefka István: A körorvos
Egykori háziorvos barátomról, valamikori gimnáziumi osztálytársamról, dr. Kaszás Csabáról, a legendás kőbányai körorvosról írok, aki hirtelen, szinte búcsú nélkül meghalt családja körében, aki még 2020-ig gyógyítani szeretett volna, de magasabb helyről elszólították.
Tudom, egy átlagemberről nem szokás írni egy újságírónak, de ő csak látszólag volt átlagember. Ő azt a tipikus magyar sorsot élte, amit a mi generációnk, plusz-mínusz tíz év különbséggel megéltek sorstársaink. S róluk, több millió embertársunkról igenis írni kell.
Ők azok, akik csendben végzik a dolgukat és fenntartják a nemzetet.
Csehovi lelkületű, hatalmas szívű, emberbarát körorvos hagyott bennünket itt – értesített Csaba haláláról egyik osztálytársam. Igen, olyan ember volt, aki főként csak adott, segített másoknak, keveset kapott, de ez csöppet sem érdekelte. Talán ezért imádták betegei. A gyógyítást hivatásának tekintette. Amikor érettségiztünk, sokunkat származásunk vagy egyéb okok miatt nem vettek fel az egyetemre. Ezt ma már elfelejtették, fiatalabbak nem is tudják, mi is hordtuk a bélyeget. Pedig ez volt a kommunizmus lényege: a kiiktatás, a likvidálás, az ellenségkeresés, az osztályellenség lenullázása és a mértéktelen zabrálás. Egyszóval Csabát nem vették fel az egyetemre, de ő kitartó volt. A keszonban, a metróban vállalt mentős munkát. Nyolc év elteltével, végül elkezdhette orvosi tanulmányait. Hányan és hány tízezren voltunk így, akik csak állhatatos küzdelemmel jutottunk diplomához. Néhányan még mindig azt a kádári korszakot sírják vissza.
Ezt a mai hetvenes korosztályt nem kényeztette el sem a Rákosi, a Kádár, de még a rendszerváltás utáni korszak sem. Mindenért meg kellett küzdeniük. Ingyen semmit nem kaptak. Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye jut eszembe. A kommunizmusban Márai indexen volt. De a könyv Csabának megvolt, nála volt a tiltott gyümölcs. A kabátja belső zsebéből húzta elő egy téli napon, és a Lánchídon át gyalogolva csemegéztünk mondatain az ötvenes évek végén. Barátnak tekintettük egymást, mint ahogyan a könyv lapjain is két régi barát találkozásáról volt szó, akik végigbeszélgettek egy éjszakát. Márai ebben a regényében a barátság, a hűség és árulás, egy világrend széthullásának kérdését járja körül. Mi akkor, 1956 után néhány évvel, a félelem időszakában csak a barátság és hűség kérdésköréhez jutottunk el, szerencsére az árulás nem mérgezte meg kapcsolatunkat. Pedig akkor a korunkbelieket sorban akasztották fel a megtorlás jegyében.
Az érettségi után körorvos barátomat sokáig nem láttam. Az ötvenedik és ötvenötödik érettségi találkozónknál fűződött újra szorosabbra kapcsolatunk. Terveztük az újbóli találkozást, a hosszabb beszélgetést. Igen, Márairól is. Tudtuk, mi is öregszünk. Márai Sándort idéztük, aki ezt írta A gyertyák csonkig égnek című regényében: „Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik”. Erről már a kőbányai körzeti rendelőjében beszélgettünk szabadon, akárcsak ötvenhét éve a Lánchídon suttogva. Kiemeltük néhány hete Márai egyik fontos gondolatát: „…Az élet majdnem érdekes, amikor megtanulod hazugságait s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak.” A mai politikára és főként, ami ellenünk irányul, szinte minden mondata ráhúzható azokra a nyugati és hazai politikusokra, akik Magyarország lejáratásán, elpusztításán dolgoznak.
Persze a körorvosról kellene írnom. Azokról a háziorvosokról, akik a pedagógusokhoz hasonlóan a nemzet napszámosai. Kaszás Csaba, a barátom ilyen volt. Egy nagyon szegény kőbányai kerületben, egy nagyon lepusztult, mindig zsúfolásig megtelt körzeti orvosi rendelőben végezte szolgálatát. Sok vidéki és fővárosi körorvost ismertem és a legnagyobb tiszteletem az övéké, mert ők életet, lelkeket mentettek, mentenek. A magyar egészségügyről sok rosszat el lehet mondani, de egyet nem: hogy a magyar orvosok döntő többsége nem jól felkészült. Igazi gyógyítók ők. S ezekhez tartozott az osztálytársam is. A statisztika szerint a rendszerváltás környékén 33589 orvos és 5936 háziorvos volt. A legutolsó adatok szerint az orvosok száma 35196-ra, a háziorvosoké 6519-re nőtt. Ez megnyugtató. Nem fogynak, inkább vannak és külföldi tapasztalatokkal gazdagodnak orvosaink.
Ezt az egész cikket a mindenkori barátságért írtam meg. Hogy mennyire aktuális a száz évvel ezelőtti történtek cselekményei, erre itt a példa. Nem tudom, Kaszás Csabi mit érezhetett meg két hónappal ezelőtt, amikor egy csaknem hatvan éve kölcsönadott könyvemet visszahozta. Egy verses kötetet vitt el – Segitsetek! Hangok a végekről. 1918-1919 címmel –, aminek tulajdonosa édesapám volt, egykori IV. osztályos tanuló. Legalábbis ez volt ráírva. Milyen igaz minden mondata az előszónak, amit 1919 novemberében írt Dr. Raffay Sándor, a TEVÉL irodalmi bizottság elnöke: „Kincses Erdély mindenestől prédára jutott. Csak egy kincse maradt meg érintetlenül: a nemzet hűsége. Ezt a legnagyobb kincset az ellenség mohósága sem elrabolni, sem eltíporni nem tudta.”
Mi történik ma körülöttünk? Ugyanez. Most már a hazánkat akarják lejáratni, elrabolni, felszámolni. Megboldogult körorvos barátom a maga eszközeivel támogatta a túlélést, a megmaradást. Ugyanezt teszik orvosaink tízezrei is. Megint csak Márait kell segítségül hívnom: „Barátok voltunk, tehát nem pajtások, nem komázó suhancok, nem bajtársak. Barátok voltunk s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért.”
Úgy érzem megmaradásunk záloga a magyar milliók barátságának szövetsége. Szerintem Doktor úr, ahogyan ismertem, ezt a megállapítást most is támogatná.
Forrás: Pestisrácok.hu