Ezt a feliratot vésette gróf Széchenyi István  a Kancsendzönga tövében meghúzódó Kőrösi Csoma  emlékoszlopra és talán e néhány sor fejezi ki legszemléletesebben azt a küzdelmes hazaszeretetet, amellyel a”legnagyobb magyar” útra kelt, hogy megtalálja a magyarság őshazáját. 

A róla elnevezett kulturális központban tartott Kőrösi Csoma Sándor emléknapon Verbai Lajos, a Helytörténeti Gyűjtemény vezetője a keleti és nyugati kultúra találkozásáról, a kapcsolat felkutatásának igényéről és a kapcsolat tárgyi emlékeiről beszélt. A kolozsvári Boér Imre három olyan útjáról mesélt, amelynek során a zanglai királyi kastélyt, illetve az ott található Csoma-szobát próbálták megmenteni az utókornak. A képes beszámolóból érdekes világot ismerhetett meg az ünneplő közönség a négykarikás, jaktrágyás tűzhelytől a kémény nélküli, botok és agyagtéglák segítségével is sok emeletet tudó építkezésig és a tibeti életformáig.    

Kovács Róbert polgármester a mai szemüvege keresztül is próbálta láttatni a múltat: „Ma, az internet, a kábeltévé és a mobiltelefonok korában már elképzelni sem tudjuk, milyen hatalmas és titokzatos volt a nagyvilág 1820 elején, amikor a 36 esztendős Csoma Sándor elindult csaknem 23 éves vándorútjára, amiről soha többé nem tért haza. Ekkor már 13 nyelven beszélt, megjárt pár európai főiskolát és egyetemet, de még mindig nem adta fel gyermekkori álmait.” Kőbánya polgármestere többek között Eötvös József író-politikus gondolatait is idézte: „Ha van is, aki a hazájáért többet tett, nincs senki, kinek állhatatosságban példáját követni dicsőbb volna”.

A Kőrösi kulturális Központban tartott emlékműsorra Kanalas Éva művésznő a dél-szibériai Tuva köztársaság egyik sámánját, Oiun Adigzsi See-Oglu-t is meghívta, aki ugyancsak ősi dalokat adott elő. A zenei repertoárt a Wesztergám Miklós tárogatóművész is színesítette.

A megemlékezést – a hagyományokhoz híven – a sétány végén álló Kőrösi szobor megkoszorúzása zárta.